Alig hallom amit kérdez. Nagy a nyüzsgés, mindenki beszél, mozog, nevetgélés hallatszik. Az ölembe simul és végre hallom, hogy társasozni szeretne a csigás játékkal. Szereti dobni a kockát. Bíztatom: menj oda és kérdezd meg, beállhatsz-e. Tétovázik. Aztán ragyogó ártatlanságával bátran odalép a gyerekekhez és megkérdezi, játszhat-e. Elutasítják, mert már belekezdtek. Összeszorul a torkom. Most mi lesz? Érzékeny kis világát összetörki már az első nap? Belesimul újra az ölembe majd egy pillanat múlva vidáman elcsacsogja, mi történt. A csücsörke szájából mindez olyan természetes! Hiszen már játszanak egy ideje. Miért is aggódtam, hogy megbántják? Fel sem ocsúdok, és már húz a terem másik végében konyhásdit játszó gyerekekhez. A következő pillanatban már egy terített asztalnál ülök, maci teát töltenek a csészémbe, zöldséget párolnak és húst sütnek. Együtt. És elkezdődik a „Téged hogy hívnak?” lemez, EN kérdez, kérdez, kérdez – és a gyerekek nevetgélve csacsognak: Petrának, Zitának, Rolinak...
Hogy lehet ez? Tegnap született, ma pedig katica jelet kapott, egyedül öltözik, segít a terítésnél és alig alig akar hazajönni velem az első óvodai beszoktatásos napon...