Szeretve vagy

Amióta anya lettem kavarog bennem egy új szemléletmód, melyet nehéz szavakba önteni. A gyermekem révén értettem meg az élet végtelen folytonosságát és finom összefüggéseit.

Amig kicsi volt, minden este úgy éreztem, elvesztettem egy újabb napot, mely többé nem jön vissza. Eggyel kevesebb napom maradt, hogy vele lehessek - mert megállíthatatlanúl felnő és elvesztem Őt - az élet legnagyobb ajándékát, a fényt, a vidámságot, mindennek az értelmét.

Fura ezt kijelenteni, de örlődtem a végtelen öröm és a szorongó depresszió között.

Aztán valami szép lassan átfordult bennem. Megértettem, hogy nem számít mi fog történni, ahogy az sem számít én hogyan nőttem fel. Nem kell félnem a kapott mintáktól, a vélt vagy valós sérelmektől, melyeket gyermek korom óta hurcolok magammal. Attól sem kell félnem, hogy ezekből a negatív emlékekből milyen nyomokat hagyok az ő kicsi lelkében.

Egyetlen feladatom van: szeretnem kell őt, minden erőmből, teljes szívemből, mindíg, minden körülmény között!

Aztán ahogy telt az idő valami tovább mozdult bennem. Láttam sanyarú sorsú gyermekeket, árvákat, betegeket. Láttam családokat, akik elvesztették gyermeküket. Rájöttem, hogy milyen végtelenül szerencsés vagyok, hogy itt és most szerethetek! És újra megerősödött bennem a tudat, hogy egyetlen dolgom a SZERETET.

Ma már hiszem, hogy a szeretet amit mások iránt érzünk valójában a világ minden emberéhez eljut. Ha arra gondolok, hogy ebben a pillanatban hány millió ember öleli magához a gyermekét, a párját, valamelyik családtagját, szinte látom, ahogy ez a szeretet energia megbizseregteti a levegőt. És jut annak is ebből a bizsergésből, aki egyedül van, kiszolgáltatott, beteg - haldoklik.

Szeretem az idős embereket. Nem tudok tenni értük többet - csak szeretni. Tisztelettel gondolni az életükre, melyet lehet, hogy szokványosan éltek végig, lehet, hogy végig küzdötték, végig lázadták, dolgoztak, ittak, gyűlölködtek vagy szerettek. Akárhogy is, tapasztalatokat szereztek, tanítottak és tanultak. És ami kerek egésszé teszi számomra ezt az egészet, hogy most már nem csak tudom, de meg is értettem, hogy ők is pontosan így kezdték! Ahogy én, ahogy a gyermekem, ahogy a szüleim és a nagyszüleim. A világon a legnagyobb szent és a legutolsó gazember is gyermek volt. És kit így, kit úgy szeretett az anyukája, családja, barátai.

Ha arra gondolok, hányan nőttek fel szeretet nélkül újra arra jutok, hogy egyetlen felelősségem a lehető legnagyobb szeretetet, megértést és elfogadást adni a környezetemnek.

Az ágy végében ül. Tele van indulattal. Vibrál a gesztusaiből a feszültség. Mondja és mondja. 

A szavak egymás után buknak ki a száján, mintha léket kapott volna egy nyomásal teli hordó és most tartalma sisteregve pezseg kifelé. Mar. Éget. 

Valahol mellettem ott gubbaszt a Fájdalom. Türelmetlenül vár, magabiztosan topog, mert tudja: nemsokára, igen talán most, vagy most, vagy mindjárt ... ő jöhet. 

Koncentráok. 

Tenyeremnél kicsit nagyobb, lila és rózsaszín kartonból vágtuk ki a dekorációt és most több tucat egymásba fűzött szivecske himbálózik a terem mennyezetére lógatva. Sokan vannak körülöttünk, de csak Őt látom. Ragyog. Mosolyog. Boldog. Büszke. Erős. Magabiztos. A Legszebb, Legjobb, Legtökéletesebb Emberi Lény, akivel valaha is találkoztam. A fehérabroszos asztalokon poharak vannak, a fehérséget bordó kis dekornégyzetek törik meg, közepükön mécsesekkel és üveg kavicsokkal. 

Koncentrálok. 

Csipegetek a több, mint 10 év alatt kapott milliónyi szeretetmorzsából, amihez Általa jutottam. Kapkodom őket magamhoz és kapaszkodom beléjük. 

Szeretem Őt és a szeretet sokkal fontosabb, mint az elhangzó szavak. 

...

Amikor a Fájdalom ráveti magát az emberre, elakad a lélegzete. Érdekes állapot. Kiabálni szeretnék, de nincs levegőm. Kapkodom, szinte harapom a levegőt és mégis, majdnem megfulladok. Zihálás közben a lehúzott redőnyt bámulom és minden rezdülésemmel az enyhülésért imádkozom. Ne hagyj el Istenem, ne hagyj egyedül. Nem kérem, hogy vedd el, csak ne hagyj egyedül ezzel a fájdalommal.

Aztán Isten megsegít és a Fájdalom újra felveszi a gubbasztó pozíciót, valamivel türelmesebben vár. Megkapott, most hagy egy kicsit élni.

...

Amit az esküvőnk napján éreztem, az az érzés most is itt van bennem. És talán még Benne is ott van. Ha nem lenne, indulatos sem lenne és dühös sem. És nem fájna Neki, hogy fájdalmat okoz. Mert szeved, ahogy beszél. Látom a szeme csillogásán.

Add Uram, hogy Ő soha ne szenvedjen! Hogy boldog legyen. Mindig. Akárhogy alakul is.

Alig hallom amit kérdez. Nagy a nyüzsgés, mindenki beszél, mozog, nevetgélés hallatszik. Az ölembe simul és végre hallom, hogy társasozni szeretne a csigás játékkal. Szereti dobni a kockát. Bíztatom: menj oda és kérdezd meg, beállhatsz-e. Tétovázik. Aztán ragyogó ártatlanságával bátran odalép a gyerekekhez és megkérdezi, játszhat-e. Elutasítják, mert már belekezdtek. Összeszorul a torkom. Most mi lesz? Érzékeny kis világát összetörki már az első nap? Belesimul újra az ölembe majd egy pillanat múlva vidáman elcsacsogja, mi történt. A csücsörke szájából mindez olyan természetes! Hiszen már játszanak egy ideje. Miért is aggódtam, hogy megbántják? Fel sem ocsúdok, és már húz a terem másik végében konyhásdit játszó gyerekekhez. A következő pillanatban már egy terített asztalnál ülök, maci teát töltenek a csészémbe, zöldséget párolnak és húst sütnek. Együtt. És elkezdődik a „Téged hogy hívnak?” lemez, EN kérdez, kérdez, kérdez – és a gyerekek nevetgélve csacsognak: Petrának, Zitának, Rolinak...
Hogy lehet ez? Tegnap született, ma pedig katica jelet kapott, egyedül öltözik, segít a terítésnél és alig alig akar hazajönni velem az első óvodai beszoktatásos napon...