Az ágy végében ül. Tele van indulattal. Vibrál a gesztusaiből a feszültség. Mondja és mondja. 

A szavak egymás után buknak ki a száján, mintha léket kapott volna egy nyomásal teli hordó és most tartalma sisteregve pezseg kifelé. Mar. Éget. 

Valahol mellettem ott gubbaszt a Fájdalom. Türelmetlenül vár, magabiztosan topog, mert tudja: nemsokára, igen talán most, vagy most, vagy mindjárt ... ő jöhet. 

Koncentráok. 

Tenyeremnél kicsit nagyobb, lila és rózsaszín kartonból vágtuk ki a dekorációt és most több tucat egymásba fűzött szivecske himbálózik a terem mennyezetére lógatva. Sokan vannak körülöttünk, de csak Őt látom. Ragyog. Mosolyog. Boldog. Büszke. Erős. Magabiztos. A Legszebb, Legjobb, Legtökéletesebb Emberi Lény, akivel valaha is találkoztam. A fehérabroszos asztalokon poharak vannak, a fehérséget bordó kis dekornégyzetek törik meg, közepükön mécsesekkel és üveg kavicsokkal. 

Koncentrálok. 

Csipegetek a több, mint 10 év alatt kapott milliónyi szeretetmorzsából, amihez Általa jutottam. Kapkodom őket magamhoz és kapaszkodom beléjük. 

Szeretem Őt és a szeretet sokkal fontosabb, mint az elhangzó szavak. 

...

Amikor a Fájdalom ráveti magát az emberre, elakad a lélegzete. Érdekes állapot. Kiabálni szeretnék, de nincs levegőm. Kapkodom, szinte harapom a levegőt és mégis, majdnem megfulladok. Zihálás közben a lehúzott redőnyt bámulom és minden rezdülésemmel az enyhülésért imádkozom. Ne hagyj el Istenem, ne hagyj egyedül. Nem kérem, hogy vedd el, csak ne hagyj egyedül ezzel a fájdalommal.

Aztán Isten megsegít és a Fájdalom újra felveszi a gubbasztó pozíciót, valamivel türelmesebben vár. Megkapott, most hagy egy kicsit élni.

...

Amit az esküvőnk napján éreztem, az az érzés most is itt van bennem. És talán még Benne is ott van. Ha nem lenne, indulatos sem lenne és dühös sem. És nem fájna Neki, hogy fájdalmat okoz. Mert szeved, ahogy beszél. Látom a szeme csillogásán.

Add Uram, hogy Ő soha ne szenvedjen! Hogy boldog legyen. Mindig. Akárhogy alakul is.