Kanyargott az erdei út, néhol lépésben kellett gurulni, annyi kátyú volt rajta. Apa már évek óta az erdészethez jár fenyőfát venni, de ez az első alkalom, hogy vele tartok - úgy gondoltam jó móka ha család együtt megy válogatni a fák között. EN (akinek köszönhetően már igazi családdá váltunk) félig felöltöztetve az overálba ücsörgött a gyerekülésben mellettem.
- Odanézz egy őzike! - Apa megállította az autót és csillogó szemmel megvártuk, amíg az őz társával együtt komótosan átvonult az úton. Utána még sokáig zötykölődtünk.
A fenyves, ahol a fák között barangoló nyolc-tíz ember a saját karácsonyfáját kereste, egy domboldalon terült el. Az egyik erdész már ismerősként köszönt Apának, beszéltek pár szót, majd nekivágtunk az erdőnek. Látszott hogy évek óta innen vágják a karácsonyra valót, már egész megritkult az erdő. Az erdészet alkalmazottai mind a természet emberei voltak, arcukra barázdákat vágtak az időjárás szélsőségei, kezeik olyan durvák voltak, hogy kesztyűre nem is volt szükségük a munkához. Legalább 20 percet csatangoltunk a fák között, EN a hasamra kötve hol az eseményeket figyelte, hol a sálammal, gombjaimmal játszott. Végül megtaláltuk a MI FÁNKAT, amit hamarosan kivágtak számunkra és össze is kötöztek az erdei emberek.
Kicsit átfagyva, piros arccal ültünk vissza az autóba és egész úton haza felé arra gondoltam, milyen jó lesz Szenteste ránézni a feldíszített karácsonyfára és tudni, hol sütött rá a nap és hol  öntözte az eső, és jó lesz felidézni a kemény kezű embereket akik ott dolgoztak.